A terem elcsöndesült. A szolgák elkoppantották az asztalon álló viaszgyertyák hamvát, s az
ajtózugba ültek. Tinódi még egyszer végigpöngette a húrjait. Egy kortyot ivott az előtte álló
ezüstkupából, és mély, lágy férfihangon kezdte az énekét:
Siralmát éneklem most Magyarországnak:
Vérrel ázott földjét mohácsi csatának;
Mint hullt el sok ezre nemzet virágának,
S lőn gyászos elveszte az ifjú királynak.
Valami különös volt az éneklése. Inkább elbeszélés volt az éneke, mint dalolás. Néha
végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval mondta el, a kobozra hagyva a dallamot. Néha
csak az utolsó sor végét fogta énekhangra.
A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tűnt fel az előadása, mintha csak magát
tudná a teremben, s magának énekelne.
De az ő együgyű versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva darabosak és
minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet indítóan szépen hangzottak. A szavaknak
más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt mondta: gyász, akkor elsötétült minden a hallgatók
szeme előtt. Ha azt mondta: harc, látták az öldöklő dulakodást. Ha azt mondta: Isten, a fején
érezte mindenki az Isten fényességét.
A vendégek már az első versszaknál a szemükre tették a kezüket, amint az asztalnál
könyököltek, s Török Bálint szeme is könnybe borult. A király mellett harcolt ő Mohácson, a
király testőrei között. Négyezer szemtanúja élt még akkor a csatának, és az egész Magyarországot az erőtlenség, elveszettség érzete csüggesztette. Mintha gyászfátyol lebegett volna az
egész országon!
Tinódi elénekelte a csata lefolyását, s a jelenlevők bús figyelemmel hallgatták. A hősi
jeleneteknél felragyogott a szemük. Az ismerős neveket megkönnyezték.
Végül Tinódi a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt, mint éneklés:
Mohács mellett van egy kaszálatlan mező,
Az a világon a legnagyobb temető;
Egy egész nemzetre terül ott szemfedő…
Föl se támasztja tán az örök Teremtő!
Gárdonyi Gáza: Egri csillagok
0 Comments